Hortobágyi Tibor és Ági –
páros interjú a Házasság hetén

Ági, Tibor, mi a megismerkedésetek története?

Tibor: Nagyon „romantikus”. 1979-ben egy gimnáziumi tanévnyitón kezdődött minden: egy osztályba kerültünk a Kecskeméti Katona József Gimnáziumban. Ági számára nehezebb volt a beilleszkedés, hiszen ő egyedül jött a Kecskemét melletti hetényegyházi iskolából. Mi tizenöten egy általános iskolából érkeztünk, mi több, tizenegyen egy osztályból.

Ági: Második évtől lettünk nagyon jó barátok, aztán a gimnázium utolsó évében háromszor is „együtt jártunk”. Érettségi után szakítottunk, és ezután 5 évig nem tudtunk egymásról. Az 5 éves érettségi találkozón találkoztunk újra 1988 szeptemberében. Utána már felpörögtek az események. Októberben elkezdtük a 4. együttjárásunkat, és 1989. július 1-jén összeházasodtunk.

Mi fogott meg elsőre a másikban?

Ági: Fokozatosan ismertük meg egymást egyre jobban. Engem az vonzott Tiborban, hogy nagyon jól tudunk egymással beszélgetni. Nélkülözhetetlen volt számunkra, hogy lépten-nyomon megosszuk egymással az érzéseinket, gondolatainkat. Ez néhány évig nem azt jelentette, hogy az egymás iránt érzett szerelmünket osztottuk meg, hiszen évekig csak barátok voltunk. Hanem a sok-sok téma, történés kapcsán volt fontos számunkra ez a megosztás. Házasságunkat azóta is végig kíséri a folyamatos kommunikációra való igényünk. Emellett megfogott Tibor vidám, nagyon nyitott személyisége, és a tettre kész segítőkészsége.

Tibor: Ági csinos volt, okos (sokan róla másoltuk a leckéinket), de elsőben csak „el voltunk” egymás mellett. Aztán második őszén, az egy hetes szüreti munkán - egy brigádban szedtük a szőlőt - lettünk barátok. Ez a barátság egyre mélyebb lett, szinte mindent meg tudtunk beszélni/osztani egymással, minden gátlás nélkül. Elsősorban órai levelezés keretében (mert szünetekben mindketten a saját baráti körünkkel töltöttük az időt), vagy gimi után egy kicsit együtt lógva történt. Végül negyedik elejére ez a barátság szerelembe ment át.

A házasságotoknak mi a legfőbb kovásza? Mit tartotok legfőbb erőforrásnak a másikban?

Ági: Az egymás iránti kölcsönös tiszteletet, egymás megbecsülését nagyon fontos kovásznak tartom a házasságunkban. Nekem sokat jelentett például, amikor a gyerekeink kicsik voltak, ahogy Tibor nagyra értékelte, megbecsülte az én otthon végzett munkámat.

A termékeny koromban az is fontos volt számomra, hogy tiszteletben tartotta az én női működésemet, a női ciklusomat. Mi az életünkben, a természetes fogamzásszabályozás tüneti-hőmérőzéses módszerét választottuk. Így, ha nem terveztünk gyermeket, a termékeny időszakban tartózkodtunk a szexuális kapcsolattól. Számomra nagy ajándék volt, hogy Tibor vállalta ezt a kihívást. Annak idején John és Sheila Kippley: „A természetes családtervezés művészete” című könyvében olvastuk, hogy a módszer alkalmazása közben az udvarlás és a mézeshetek váltakozó időszakait élhetjük meg egy cikluson belül. Évek során tapasztaltuk meg, hogy ez mennyire jót tett a házassági kapcsolatunknak. S ez a dinamika megóvott a megszokottságtól, hogy megunjuk egymást, sőt mélyítette az egymáshoz fűződő kapcsolatunkat. Állandó együttműködést, közös döntéshozatalt, közös felelősségvállalást kívánt meg, így jobbá vált a kommunikációnk az intim témákat illetően is. Nem véletlen, hogy orvosként arra tettem fel az életem, hogy a természetes fogamzásszabályozást megismertessem a fiatalokkal, a felnőttekkel. Ez az alapja, ez volt a kiindulása a „Boldogabb családokért”® Családi Életre Nevelés (CSÉN) programunknak.

Másrészről folyamatosan érdekel bennünket, hogy a másiknak mi a fontos, mi foglalkoztatja. Nagyon sokat beszélgetünk. Ennek leginkább azt a formáját választjuk, hogy esténként rendszeresen elmegyünk gyalogolni. S amíg rójuk a kilométereket, azalatt fújjuk ki magunkat, engedjük ki a gőzt, osztjuk meg egymással az aznapi történéseket: örömeinket és gondjainkat. Fontos, ahogy meghallgatjuk egymást! Ezt a gyaloglás tudományunkat aztán olyan magas szintre fejlesztettük, hogy 2016-ban végigjártuk az El Caminot. Ez a zarándoklat Tibornak volt nagy vágya, én pedig elkísértem. Ez a közös út nagyon sokat hozott a közös életünkbe: sok mindent sikerült általa a következő éveinkben átalakítani, illetve segített elfogadni, hogy a gyermekeink felnőttek, és új családjaik lesznek…

Nagyon fontos az is számunkra, hogy soha nem a hibát keressük a másikban. Voltak olyan kérdések, nehézségek az életünkben, amit akár egy hónapon át is tárgyaltunk, hogy közös nevezőre jussunk. De akkor is próbáltunk rá jó, közös választ hozni, vagy közösen megoldani a nehézséget.

Tibor: Az előbb említett barátság, és az ebből eredő bizalom. Igaz, negyedikben háromszor jártunk együtt, majd öt év szünet után a negyedik együttjárásunkból lett a házasság, de minden szakításunk korrekt volt, megbeszéltük, hogy mi miatt megyünk éppen szét… Viszont a gimnáziumi négy év alatt jól megismertük egymást, tudtuk, milyen a másik, amikor laza, és milyen, amikor komoly, vagy nehéz helyzet adódik. Tudtuk, ismertük egymás erősségeit és gyöngéit egyaránt. Azóta is mindent meg tudunk beszélni egymással, az örömöt, a gondot, sőt még azt is, ha éppen valamelyikünk valamit rosszul csinált, vagy éppen rossz döntést hozott. Később, tanulva ezekből a helyzetekből, kialakult az a gyakorlatunk, hogy szinte mindenben közösen döntünk, így nincs vita, hogy melyikünk volt a hibás…

Még az őszinteség a legnagyobb erőforrásunk, már közel 35 éve (július 1-én lesz a 35. házassági évfordulónk). Megtanultuk nagyon hamar azt is, hogy ha örömünk van, ha bánatunk, vagy éppen nem tetszett, amit a másik csinált, azt azonnal, vagy minél hamarabb megbeszéljük. Így nincs utólagos felhánytorgatása a dolgoknak! Egyszóval mindig, fenntartás nélkül számíthatunk a másikra.

„Hozott anyagból dolgozunk! ” írja Mihalec Gábor az ismert párterapeuta Gyűrű-kúra című könyvében. Mindenki hoz magával valamit a személyiségében, a szokásaiban, az élettapasztalataiban, az ízlésében az értékrendszerében. A kérdés az, hogy a sok hozott anyag hogyan illeszkedik össze egymással. Összességében, három csoportba sorolhatjuk a házastársak által hozott nyersanyagokat. Első az egymással megegyező "nyersanyagok". Ez nálatok miként alakult?

Ági: A család fontossága, az együtt töltött idő fontossága, a családi ünnepek mindkettőnk családjában nagyon fontosak voltak. Ezt visszük is tovább.

Tibor: Ami a kezdetektől közös volt bennünk, hogy mindketten nagycsaládot (azaz legalább három gyermeket) szerettünk volna, ami meg is lett. Mindketten szeretjük: az utazást, a természetet, azon belül is inkább a hegyes vidék jön be mindkettőnknek, nem a vízparti kikapcsolódás. A gyermekeinkkel bejártuk fél Európát, így ez őket is megfertőzte. A túra, a napi séta a dolgos hétköznapokban is megvan. Amikor csak lehet, esténként 3-5, vagy akár több km-t is megteszünk, miközben kibeszéljük magunkból a napi feszültséget, illetve megtervezzük az előttünk álló napokat.

Aztán vannak az egymást kiegészítő nyersanyagok. Mi erről a tapasztalatotok?

Ági: Tibor pénzügyi szakember, én nem vagyok ügyes ezen a területen. Férjem ezért nagy segítségemre van a családi költségvetés kialakításában, annak megtervezésében. Természetesen megbeszéljük ezen a téren is a dolgokat, csak ezt ő szakértelemmel teszi, én pedig befogadom.

A családi munkamegosztás is jól alakult nálunk. Tibor szeret mosogatni, én szeretek főzni. Tibor nem szeret takarítani, én azt szívesen fölvállalom. Tibor nagyon elfogadó az otthoni házimunkák tekintetében, ami nekem nagyon nagy segítség. Nagy szabadságot ad nekem, így jobb kedvvel végzem ezeket a dolgokat. Nem elvárás részéről, csak örül, ha megcsinálom. Ha valamilyen dologgal megcsúszok, soha se kéri számon.

Pályám elejétől ismeretterjesztő előadásokat tartok. Férjem úgy gondolta, hogy ebbe a munkába biztosan nem fog bekapcsolódni, mert ő nem mer kiállni sok ember elé beszélni. Szerencsére ez, hosszabb idő után megváltozott, s már együtt tartunk foglalkozásokat, képzéseket, előadásokat. Tehát ezen a területen nagyon különböztünk, de ma már örömmel együtt dolgozunk.

Tibor: Ha utazunk, szinte mindig én vezetek. Szeretek is, meg valahogy így alakult közöttünk.

Igen, szeretek mosogatni, az általában megnyugtat, és igen nagyon nem szeretek takarítani. Az elég volt gyerekként… Szoktunk is viccelődni, hogy a gyerekeink nem is biztos, hogy láttak porszívót a kezemben (pedig 27-32 év közöttiek). Ági meg ezt szívesebben csinálja, mint a mosogatást.

Szívesen bevásárolok, de csak akkor, ha tudom, mit kell hozni. A „megnézem az árut, majd otthagyom” típusú lődörgést viszont nem szeretem. Ági nem szeret vásárolni.

A legnehezebb az egymással ütköző nyersanyagok Vannak ezek között olyan ellentétek, amelyek idővel feloldhatók, ám vannak olyanok is, amelyekkel meg kell tanulniuk együtt élni. Ahogy Dan Wile pszichológus megfogalmazta: „Amikor az ember hosszú távra választ partnert magának, (….) óhatatlanul beválaszt egy sorozat megoldhatatlan problémát is, amellyel élete elkövetkező 10, 20 vagy 50 évét kapcsolja össze. John Gottman hozzáteszi: „Akkor jó a házasságunk, ha olyan problémákat sikerül választani magunknak, amivel meg tudunk birkózni”.

Nálatok milyen jellegű problémát sikerült jól kezelni az évek során?

Ági: Nagyon aggódó édesanya voltam. Férjem azokat a helyzeteket, amikben én aggódtam, általában máshogy látta. S természetesen a gyermekeink is máshogy látták. Sokat segített nekem Tibor - és a gyerekeink is - abban, hogy az elengedés „művészetének” a megélésében ügyesedjek, nevelődjek ezen a területen. A gyerekeimet leginkább a közelemben szerettem tartani. Úgy éreztem, csak úgy lehetnek biztonságban, ha mellettük vagyok. Aztán mikor egyre több előadást tartottam a kamaszkorról, rájöttem, van mit fejlődnöm ebben. Egyik délután Tibor fiunk felhívott telefonon, s megkérdezte:

- Anya, te hova is utazhattál 8. után?
- Az NDK-ba, két hétre.
- Képzeld, én meg Finnországba repülhetek. Az angol csoportunkból 12 fő mehet.
- Majd otthon megbeszéljük- válaszoltam kicsit bizonytalanul.

Én addig még nem ültem repülőn, nem is nagyon terveztem az utazásnak ezt a formáját. A gyermekem 17 éves, s repülni készül. Örülnöm kellene, de aggódok. Nekem is fel kell nőni a szülő szerepre! Már nem kisgyermekeket nevelünk. Édesapja biztosan nagyon örülni fog, nekem is örülnöm kell. Milyen ügyesen vezette föl az egészet. Amikor engem a szüleim kiengedtek NDK-ba, vonattal, két hétre, vajon mit érezhettek? Segített a fiam, hogy felidézzem ezt a helyzetet, kicsit belegondoljak ebbe, mielőtt elhamarkodottan reagálnék. Mikor hazaértem, s meghallgattam, mennyire lelkes, egyszerűen nem tehettem mást, mint hogy vele örülök. S nemsokára jött az újabb hír. Valaki lemondta, s a másfél évvel fiatalabb lányunk Ági is mehetne. Nagy volt az örömük ettől a lehetőségtől. Együtt mehet a két testvér. S én? Igent mondtunk, elengedtük őket. Jelképesen is szárnyakat adtunk nekik. Én bevallom nem könnyen. De nagyon örültünk, hogy ilyen önálló, gyakorlatias, talpraesett gyerekeket neveltünk. Úgy érzem, ekkor tudtam először, teljesen a Jóistenre bízni őket. Ez az elengedés művészete. Amikor kigördült az őket szállító busz az iskola elől, akkor, és csak akkor gördült ki egy könnycsepp a szememből. De ez már inkább az öröm könnye volt.

Tibor: Hú, hát ilyen is akad, nem is kevés!

Kezdve onnan, hogy amikor összeházasodtunk, én még dohányoztam, Ági meg (bár tudta rólam) ki nem állhatta.

Aztán Ő bagoly, én pacsirta vagyok. Általában későn fekszik, reggel pedig, ha van ideje, sokáig tud aludni. Én pedig reggel általában korán kelek még akkor is, ha lehetne aludni, így estére hamarabb elfáradok.

Azonban előfordul, hogy mégis egy időben megyünk aludni, akkor az a probléma merül fel, hogy Ági sötétben szeretne elaludni, én meg csak úgy tudok, ha olvasok egy kicsit, amihez természetesen fény kell…

Aztán az ételek… Nekem egyik kedvencem a pacal, Ági pedig kis túlzással „a szagát sem bírja”. De ilyen a gomba, a kacsasült, a libamáj, és még néhány étel. Hogyan sikerül ezeket kezelni? Van, amit én adtam fel. Ilyen a cigi, amit már 34 éve eldobtam. Végül is saját döntésemből, Áginak ajándékul szántam a 25. születésnapjára. Azóta nem gyújtottam rá. Van, amit Ági fogadott el, pl. az olvasás miatti fény. De minden eltérésünket meg tudtuk és tudjuk beszélni. És ez a lényeg!

Idén 35 éve vagytok házasok, 3 gyermekkel és 5 unokával.

Ági: Igen, július 1-jén lesz a 35. házassági évfordulónk. Az első gyermekünk csak 19 hetet töltött velünk, mert középidős vetélésem volt. Utána 3 gyermekünk született: Tibor, Ági és Krisztina. Így 4 Gyermekünk van a szívünkben. De első gyermekünk 19 velünk töltött hete nagyon sok mindent meghatározott az életemben: biztosan nem ilyen személy, nem ilyen feleség, nem ilyen édesanya, nem ilyen szakember lennék Nélküle, és a házastársi kapcsolatunk sem ilyen lenne szerintem. Tapasztalatunk az is, hogy ha az életünkben adódó nehézséget közösen vállaljuk föl, az mélyíti a kapcsolatunkat.

A Gyermekeink 32, 31, és 27 évesek, már mind házasok. Így bővült a Családunk Catával, Matt-tel és Attilával. Nagy öröm számunkra, hogy már a 6. unokánkat várjuk. A már megszületett unokáink: Attila, Eliza, Emma, Noel, Dani. A Nagyszülőség nagyon más életforma! Nagyon élvezzük, ahogy növekednek, okosodnak, játszanak velünk, számítanak ránk…

A gyerekeitek, mit láthattak tőletek, hogyan élitek a házasságotokat, a mindennapokat?

Ági: Nagyon sok együtt töltött idő, nagyon sok utazás. Óvodába csak utolsó évre mentek, akkor is csak fél napra. Fontos minta volt számomra, hogy Édesanyám is otthon maradt velünk, és így nevelkedtünk három testvéremmel együtt. Orvosként végeztem, de nem a szokásos orvosi gyakorlatban helyezkedtem el. Ebben fontos szerepet játszott a babaveszteségünk. Az volt bennem, hogy ha Ő utána születhetnek még gyermekeink, akkor velük otthon szeretnék maradni, tartósan. Ez is fontos szerepet játszott abban, hogy a „Boldogabb családokért”® Családi Életre Nevelés (CSÉN) programunk létrejött.

Nagyon fontos volt számomra, hogy Tibor a bankvezetői munkája mellett nagyon sokat játszott a gyerekeinkkel: társasozott, gombfocizott, legózott, homokvárat épített, stb.

Mindig a gyerekeinkkel együtt utaztunk. Olyan programokra mentünk, ahova őket is vihettük. Utazhattunk volna nélkülük is, de egyszerűen nem akartunk. Mi szerencsére akkor is nagyon jól tudtunk pihenni, kikapcsolódni, ha velünk voltak. Nagyon hálásak nekünk ezért. Mára felnőttek már a gyerekeink, és nagy öröm számunkra, hogy még mindig szívesen töltik velünk a szabadidejüket vagy utazgatnak velünk. A 22. házassági évfordulónkra kaptunk ajándékba tőlük egy emlékkönyvet, melyben visszaemlékezéseiket kezdték megírni. Ennek írásaiból idéznénk most.

Tibor fiunk: „Sok nevetés és szép együtt töltött pillanatok jutnak eszembe a Siófokon eltöltött nyarakról. Szűken vett gyerekkoromnak ez az időszaka, ami megalapozta a továbbiakat. Már akkor is a család és az együtt töltött idő volt a legfontosabb, amit körénk megteremtettetek."

Ági lányunk: „Köszönöm, hogy mindenhova magatokkal vittetek minket -- még külföldre is. Ott van Szicília, Párizs, Schönstatt, és a többi szebbnél szebb hely, ahol együtt voltunk…

A többi gyerek alsó tagozatban csak arról mesélt, hogy hová utaznak a szüleik -- nélkülük. Nagyon nagy dolog, hogy ti nem egyedül utazgattatok, mint a többi szülő, hanem velünk együtt… Ez az, amit tényleg soha nem fogok tudni eléggé megköszönni nektek!"

Krisztina lányunk: „Köszönöm, hogy olyan sok helyre magatokkal vittetek! Emlékszem, kb. 3-4 éves voltam, és Bibionéban voltunk. Szinte semmire sem emlékszem, de a kismosdókból valami rémlik… Köszönjük, hogy olyan családot »csináltatok«, amely ennyire szeret együtt nyaralni!"

A munkánk a hobbink is egyben, a munkaszeretetünket is előttük éltük. Ők is ügyesen megtalálták a hivatásaikat.

A közös hitünk, a közösség nagyon fontos az életünkben. Kecskeméten a Szentcsalád Plébánia közösségéhez tartozunk a megalapításától, 1994-től kezdve. A Gyerekeink ebbe a közösségbe nőttek bele, itt vállaltak szolgálatot. Emellett a Schönstatt Lelkiséghez is tartozunk 2003-tól.

Nagyon fontosnak tartjuk az életünkben azt a sorrendet, hogy az első helyen a JóIsten van az életünkben, aztán mi házaspár, férj és feleség egymásnak, s azután jönnek a Gyermekeink, a Szüleink. Mi sok energiát fordítunk a házasságunk ápolására. Hittük azt, hogy a mi kapcsolatunkat látva – amin folyamatosan dolgozunk - tudnak a Gyermekeink jól nevelődni.

Tibor: Hogy mit tudtunk a Gyermekeinknek átadni? Állítólag jól érezhető volt közöttünk a harmónia. Bár kicsit „olaszos” stílusban (azaz időnként kicsit hangosabbak voltunk egymással is és velük is), de veszekedés nélkül neveltük őket. Próbáltunk mindig következetesek lenni (bár nem mindig sikerült), és szigorúan, de őket szeretve nevelni.

Sok időt töltöttünk velük, sokat játszottunk, meg kirándultunk, de úgy, hogy nem az ő kívánságaik voltak előtérbe helyezve. Ahogy nagyobbak lettek, egyre jobban belevontuk őket a döntéseinkbe. Megtanulták, hogy kéréssel sokkal többet érhettek el, mint követelőzéssel.

Sokszor öleltük meg egymást spontán pl. főzés, vagy munka közben. Az egyik legszebb emlékem/élményem is ehhez kapcsolódik, hogy az egyik alkalommal, amikor ezt látták, kiszaladtak a szobájukból, és odarohantak hozzánk, hogy ők se maradjanak ki az ölelésből. Azt mondták: - Maradjatok így! S már szaladtak is, hogy a lábunkat átölelve csatlakozzanak közös szeretetünk kifejezéséhez. Bár ők már sok mindent másképpen csinálnak, mint ahogy annak idején mi tettük, mégis érdekes módon sok ilyen, vagy hasonló momentumot veszek észre az ő házasságukban és a gyermekeikkel való kapcsolataikban egyaránt. S ez jó érzés!

Az interjút Pálfay Erzsébet a Mozgalom alelnöke készítette.

TÁLENTUM | 2024.02.12.